Türelmetlenek vagyunk, és mindent azonnal akarunk (akinek nem inge, ne vegye magára). Pályakezdő szerzők írják nekem, hogy elkeseredettek, nem tudják, hogyan tovább, mit tegyenek, hogy mielőbb megjelenjen nyomtatásban is a művük és befussanak.

Én is gyakran türelmetlenkedem, érdekes módon azonban a regényeim megjelenését sosem siettettem. Valószínűleg most is lenne okom a türelmetlenségre, de – lehet, hogy velem van a baj – élvezem azt is, ha éppen „nem történik semmi”, vagy legalábbis nem zavar, ha átmenetileg megtorpanok valamiben.

Arról már sokszor meséltem, hogy sosem siettettem a regénymegjelenéseimet. Nagyon jól elfoglaltam magam azzal, hogy miután befejeztem egy kéziratot, belekezdtem a következőbe, tudtam, hogy tanulok rajtuk, és nagyon élveztem, ahogy láttam, hogy egyre flottabbul megy az egész, egyre könnyebben találok megoldásokat, egyre jobban gördülnek a történetek. Közben viszont rendíthetetlenül hittem benne, hogy egyszer majd megjelenik valamelyik – egyik-másik – könyvem, ha nem is éppen azok, amik a fiókban porosodtak… Szerintem ez volt a kulcsa az egésznek. Az öröm, amit írás közben éreztem, és belső hitem, ami megingathatatlan volt.

Te tudod, mi a legjobb neked!

Nagyon sokszor mondták nekem (tinédzser koromtól kezdve sok-sok-sok éven át), hogy „Ez csak hobbi, majd kinövöd”, „Az írás csak játék”, „Csak a protekciósoknak jelenik meg könyvük”, „Csinálhatnál hasznosabb/értelmesebb dolgot is írogatás helyett”, „Mire jó, hogy csak ülsz begubózva – amikor mások ide-oda mennek -, és a saját fantáziádban élsz?”, „Ugye van valami normális életcélod, és nem csak írogatsz a vakvilágba?”, és még sorolhatnám… Meghallottam, amit mondtak, de mindig azt gondoltam: én tudom a legjobban, hogy mi a jó nekem, mi ad örömet és boldogságot. A regényírás volt az a tevékenység, ami elvarázsolt, még annál is jobban, mint amikor egy remek könyvet olvashattam. Tehát: nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak a „hobbimról” az ismerőseim, a szeretteim. Azt tettem, amit élveztem: írtam a történeteimet. És töretlenül biztos voltam benne, hogy egyszer majd megjelenik valamelyik könyvem, amit sokan fognak olvasni, és talán megszeretik a történeteimet…

Ne törj össze az első kudarcoktól!

Ahogy írtam már a korábbi bejegyzésekben, tettem is néhány lépést azért, hogy megvalósuljanak az álmaim, terveim. Rengeteget olvastam, tanultam az olvasmányaimból, és persze tanultam minden egyes novellámon, regényemen. Természetesen elküldtem egy-egy kéziratomat egy-egy kiadónak, de ha nem kaptam választ, vagy pozitív választ kaptam, de mire megjelentették volna a regényt, csődbe ment a kiadó (előfordult ilyen is), nem törtem össze. Bár sok tekintetben bizonytalan voltam – és nyilván bizonyos dolgokban az vagyok ma is -, de abban mindig sziklaszilárdan hittem, hogy egyszer majd megjelennek a könyveim. És, ami nagyon érdekes, abban is biztos voltam, hogy nem csupán magyarul fognak megjelenni.

Milyen sorsot álmodsz a könyvednek?

Valójában most a külföldi megjelenéssel kapcsolatos álmaimról és tapasztalataimról szeretnék írni, hiszen a saját példám talán erőt adhat azoknak, akik mostanában szeretnének „betörni” a magyar könyvpiacra.

Bizonytalannak érezhetném magam most is. Hogy miért? Azért, mert bár lefordították a Bangkok, tranzitot angolra, és fel is töltöttem külföldi e-könyves portálokra a könyvet (iTunes, Amazon stb.), egyelőre nem fedezték fel a kinti kiadók. Amerikai angol a fordítás, és úgy érzem, hogy Amerikában fog majd először „elindulni” az útján a könyv. De még nem indult el. Humorral fogom fel, hogy nagyjából az egymilliónyolcszázezredik helyen áll az Amazon összevont listáján. Megvették néhányan az e-könyvet, kaptam is visszajelzéseket, sokaknak tetszett, egyesek nem tudták követni a több szálat (erről is írok majd egyszer: egészen másképp kell pozícionálni Amerikában egy regényt, mint nálunk, sokat tanultam már most arról, hogy mi a különbség a magyar és az amerikai olvasók között), de egyelőre nem kopogtatott egyetlen kinti kiadó sem, hogy megjelentetnék a regényeimet nyomtatásban.

Elkeseredtem? Nem. Már a Nápolyi vakáció fordításán dolgozik Nini, a fordító, aki egyébként varázslatosan ültette át angolra a Bangkok, tranzitot is. Nem keseredtem el, mert ma is hiszem, amit a regény írása közben éreztem: a Bangkok, tranzitnak talán benne van a sorsában – amit persze csak én látok „sorsának” -, hogy egyszer majd angol nyelvterületen is felfedezhetik. Hogy ez megtörténik-e és mikor, azt nem tudom, de nem is mikor vagy a hogyan a lényeg… Arról is ábrándoztam a Bangkokírásakor, hogy filmet fognak majd készíteni belőle. Annyira filmszerűen láttam minden fejezetet, „jelenetet”, hogy megingathatatlanul biztos voltam abban, hogy film készül majd belőle, és bevallom, ma is hiszem ezt. Nem tudom, mikor jön el az ideje (és persze objektíven nézve nem is lehetek biztos benne, hogy eljön ez az idő, mert a dolgok most nem így állnak), de nem türelmetlenkedem.

Tehetsz azért, hogy valóra váljanak az álmaid!

Azonban teszek is azért, hogy valóra váljon az álmom. Például időnként ingyenes napot hirdetek (többek közt az iTunes-on), hogy minél több olvasóhoz jusson el a könyv. Jelen vagyok a kinti „olvasós” gyűjtőoldalakon, mint szerző. Valamint amerikai könyvesbloggereket kerestem meg, kérve, hogy írják meg az őszinte véleményüket a blogjukban, vagy akár a Goodreads-en (goodreads.com). Talán kíváncsiak vagytok arra, hogy megbántódtam-e, amikor nem csak, vagy nem tisztán pozitív kritikát olvastam… Ma már ilyesmin nem sértődöm meg, és javaslom a kezdő szerzőknek is, hogy kezeljék a recenziókat, véleményeket profizmussal: az olvasói vélemény kicsit marketingeszköz is, függetlenül a tartalmától. (Mondjuk nekem ehhez a felfogáshoz kellett egy kis itthoni tapasztalat, legalább fél-egy évbe telt, mire a kritikákat megtanultam a helyükön kezelni. Természetesen érdemes mindig emlékeztetni magunkat arra, hogy ízlések és pofonok különböznek. Csak egy saját példa: a Csajok című könyvem nem tartozik a kedvenceim közé, de nagyon sokan szeretik, és nagyon sok fiatal jelzi, hogy azóta olvas könyveket, regényeket, verseket, amióta a Csajokat elolvasta.) Ma már tudom, hogy minden vélemény, ami egy könyvről megjelenik, közelebb viszi a szerzőt ahhoz, hogy még többen el akarják olvasni a művét.

A fentieken (ingyenes napok, bloggerek, plusz szerzői oldalak létrehozása olvasós oldalakon) kívül még annyit teszek a sikerért, hogy nem torpantam meg, és nyáron megjelenik a következő angol nyelvű regényem (a már említett Nápolyi vakáció angolul). Ezzel talán valamelyest nagyobb lesz az esélyem: egyrészt azért, mert a Nápolyi vakáció könnyedebb stílusú, humorosabb és talán „csajosabb”, mint aBangkok – vagyis közelebb áll a kint nagyon kedvelt chic lit (csajirodalom) műfajhoz. Másrészt pedig a két könyv együttes jelenléte erősítheti egymást. Én nagyon hiszek ebben, és már a harmadik fordításáról gondolkozom, illetve írom a legújabb regényemet – természetesen magyarul.

Álom, valóság, hit

Bevallom, álmodoztam arról, hogy amint felkerül a Bangkok Transit (ez az angol címe a regénynek :D) az e-könyves csatornákra, rögtön a listák elejére ugrik, aztán a megjelenés után két héttel arra ébredek, hogy… na igen, pontosan arra ébredtem, amire most gondoltok, vagyis a bilibe lógott a kezem… Persze valójában arról ábrándoztam, hogy egy nap arra ébredek, hogy az egyik legprofibb amerikai könyvkiadótól keresnek egy szuper szerződésajánlattal.

Nos, ez egyelőre nem történt meg. Ám a hitem töretlen. Hogy mikor sikerül megvalósítanom a „külföldi” terveimet – ha sikerül megvalósítanom -, azt nem tudom. Örülni fogok, ha minél előbb, de azt se bánom, ha később. Fatalista vagyok ezzel kapcsolatban: szerintem minden könyvnek megvan a maga sorsa, és remélem, hogy a lehető legjobb időben fog beteljesülni az álmom. Hogy mi ez a „legjobb idő”, azt nem tudhatom. Megpróbálom a magam eszközeivel segíteni az „ügyet”, de rábízom magam a sorsra, és nagyon fogok örülni, ha egyszer ez az álmom is valóra válik.

Jogosan kérdezhetnétek: ha már azt tanácsoltam a korábbi bejegyzéseimben, hogy keressétek meg a kiadókat a műveitekkel, akkor én miért nem teszem ugyanezt a Bangkok, tranzit kapcsán Amerikában? Bevallom, eleinte írtam néhány kiadónak, de teljesen automatizált válaszokat kaptam. Ezt abból is láttam, hogy csak bemutatkozó levelet írtam (rövidet, lényegre törőt, és udvariasat – lásd az egyik korábbi bejegyzésemet), de könyvrészletet, kéziratot nem küldtem nekik. Nos, a válaszüzenetekben általában ez szerepelt:
„Köszönjük a kéziratát, elolvastuk az első fejezeteket/beleolvastunk, de sajnos nem illik a profilunkba.”
Mivel nem csatoltam a levelemhez kéziratot, ezek a válaszok mosolyra fakasztottak. És azt éreztem: de jó, nem azért utasítanak el, mert nem tetszik nekik a regényem, hanem mert nem vették a fáradságot a levél elolvasására! Már csak azért sem javaslom a pályakezdő szerzőknek, hogy hasonló – hazai – eset kapcsán lelombozódjanak, mert ha jól tudom, például J. K. Rowling több mint száz kiadónak küldte el az első Harry Potter-kéziratot, és visszautasították. (Feltételezem, hogy bele sem olvastak.) Talán ezért is érdemes megfogadni az előző bejegyzéseimben adott tanácsokat, olvassátok el, mit javasol a pályakezdő szerzőknek Csordás Attila, az eKönyv Magyarország vezetője, illetve Berta Péter, a Jelen Vagyok tehetséggondozó egyesület alelnöke!

Összegezve: ezt az utat egyelőre nem érzem a magaménak. Nincs kedvem kinti kiadóknak leveleket küldözgetni, persze lehet, hogy előbb-utóbb majd újra megkeresek néhányat, de most az „alulról építkezésben” hiszek és ennek sikerében bízom.

Azért írtam most ilyen hosszan, hogy emlékeztessem azokat, akik ezeket a sorokat olvassák: sosincs olyan pillanat, amikor azt mondhatjuk, hogy megvalósult az összes nagy álmunk, és már nincs mire vágynunk – és ez így van jól. De útközben, a megvalósuláshoz vezető úton is jól tudjuk érezni magunkat. Ha Te, aki most ezt a bejegyzést olvasod, izgatottan várod, hogy végre eljusson a műved minél több olvasóhoz, javaslom, tegyél érte (olvasd el az előző bejegyzéseimben, milyen lehetőségeid vannak), higgy a sikerben, őrizd meg a humorodat, és dolgozz az új műveden!

Jó írást kívánok!

Szeretettel:

eva