parallax background

„Elfogadom, ha nincs holnap” – beszélgetés Harmincz Ritával, A sárga ruhás lánnyal

parallax background
 

„Elfogadom, ha nincs holnap”

beszélgetés Harmincz Ritával, A sárga ruhás lánnyal

Utazni jó! De mekkora bátorság kell ahhoz, hogy egy fiatal nő (eladva a lakását, felmondva állását) egyedül utazni kezdjen a világban? A sárga ruhás lány – ahogy a blogjából ismerhetjük –, vagyis Harmincz Rita pontosan ezt tette. A Richter a Nőkért programon belül a Nőnek lenni jó kampányában beszélgettem Ritával, akit véletlenül itthon találtam…

harmincz

– Mikor kezdtél utazni, hogyan jött a gondolat, hogy mindent felrúgsz az életedben?

– Az igazi nagy utazás két éve kezdődött, 2014 októberében, de már előtte is imádtam utazni, csak az volt a gond, hogy nem volt elég szabim. „Normális” munkahelyem volt, személyi asszisztensként dolgoztam egy multinacionális vállalatnál, szerettem is, de több utazásra vágytam.

– Ismerős nekem is ez a vágy…

– Hát igen, legfeljebb három hétre tudtam elmenni egyben, de az nekem nem volt elég arra, hogy megismerjek és bejárjak egy helyet, elengedjem a problémákat, jól érezzem magam, mert mire ez megtörténik, már jövök is haza. Három éve Thaiföldön egy hajón találkoztam olyan emberekkel, akik gyakorlatilag az egész életüket szabadságként élték meg, hónapokig utazgattak egy szál hátizsákkal. Sehová sem kellett sietniük! Hát erre az érzésre volt szükségem. Akkor döntöttem úgy, hogy ki kell találnom, hogyan tudnám ezt én is megvalósítani.

– Nekem is Thaiföldön támadt a nagy szabadság iránti igényem, és furcsamód én is ott hoztam meg életem néhány fontos döntését. Te ott már tudtad, hogy miből fogsz elindulni, utazni, és azt is, hol indul majd a nagy kaland?

– Nem, de beleszerettem Ázsiába, szóval mindenképpen oda akartam visszamenni. Hát igen, hogy miből, az már más kérdés, mert sosem volt pénzem, mindig utazásra költöttem a keresetemet. Hitel volt a lakásomon, de felmerült bennem, hogy el kellene adnom, és akkor jutna belőle nekem is valamennyi, amiből el tudnék indulni. Aztán majd útközben meglátom, mi lesz… De persze mindenki lebeszélt, úgyhogy egy évig éltem tovább az életemet úgy, mint azelőtt. Végül egy évre rá elutaztam Sri Lankára, és akkor már tudtam, hogy mindenképpen eladom a lakást és elindulok a világba. Nem éreztem félelmet, nagyon biztos voltam benne, hogy el kell indulnom az álmaim után.

– Hova szólt a jegyed?

– Nepálba. Három hétre mentem, egy régi ismerősömmel találkoztam ott, de aztán én mentem tovább. Megvolt a jegyem Kínába, ott döntöttem el, hogy tovább nem tervezek, hanem hagyom magam meglepni, sodortatni. Ahol jól érzem magam, ott maradok addig, amíg jó.

– Nem féltél nőként egyedül utazni? Biztosan mindenki azt mondja, milyen nagy bátorság ez tőled…

– Ahhoz nem kell bátorság, hogy valaki családot vállaljon, gyerekeket szüljön? Az ugyanilyen bátorság, én az anyákra nézek fel emiatt. Nem gondoltam bele, hogy bátor vagyok-e vagy sem, számomra ez volt a természetes. Elindultam. Sokkal ijesztőbben hangozna számomra, ha ma kellene családot alapítanom, én attól félnék most még.

– Érezted úgy bármikor a két év során, hogy nagyon egyedül vagy?

– Kétszer. Egyik alkalommal egy jó barátommal utazgattam Burmában, de csak két hetet töltöttünk együtt, utána ő hazautazott. Akkor nagyon egyedül éreztem magam. Másodjára pedig akkor, amikor Balin Dengue-lázas lettem, egyedül feküdtem a kórházi szobában, az azért nehéz volt. Pedig gyakran volt mellettem valaki, például a korábbi utastársam, Judit, de végül a betegségnek azt a szakaszát, amikor egyedül éreztem magam, sorozatok nézésével éltem túl.

richter-eva

– Mindig van nálad egy sárga ruha?

– Most már igen. De a legfontosabb a csomagomban a töltő, a laptop, extra elem, fényképezőgép, jegyzetfüzet, a kulacs, hálózsákbélés, szarong…

– Az utazós életformával járó sok-sok találkozást és búcsúzást hogy viseled? Két utazó között gyakran pár nap alatt szorosabb kapcsolat fűzódhet, mint azok közt, akik évek óta ismerik egymást.

– Jól látod, ez az utazáshoz tartozik, és valóban megszokhatatlan. Mindig azt gondoltam, hogy az elengedés, a búcsú, az elindulás idővel könnyebb lesz, de nem az. Mindig megegyezünk, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, de már akkor tudjuk, hogy nem így lesz. Én egyébként sem vagyok túl jó a távkapcsolatokban.

– Két évig haza sem jöttél?

– De, egyszer, tavaly nyáron.

– Meddig tart vagy tartott a lakás ára?

– Hát most már elfogyott. Úgyhogy most lesz érdekes, hogy miből tudok majd utazni.

– És miből? Erre már csak kellett tervet kovácsolnod.

– Persze, most az a tervem, hogy a könyvem szerzői kiadásából befolyó pénz segíteni fog. Novemberben jelenik meg limitált példányszámban, de talán elfogy, és fedezhet akár két-három-négy hónap utazást. Aztán majd meglátom, milyen lehetőségeim adódnak utazás közben…

– Húha. Elég merész terv. Nincs is B-terved?

– Tervezgetek, álmodozom, de egyelőre csak ez a konkrétum, amit mondtam.

– Voltál-e veszélyhelyzetben valamelyik utazásod során?

– A veszély itthon is veszély, a veszély nőként és férfiként is egyaránt veszély. De szerintem az fontos, hogy egy női utazónak legyenek szabályai, nekem legalábbis vannak. Muszlimok által lakott területeken például egyáltalán nem öltözöm kihívóan (máshol sem). Indonéziában például nem járok sortban, ujjatlan felsőben, mert épp eléggé megnézik a külföldit akkor is, ha nincs kirívó vagy kihívó ruházatban. A másik fő szabályom, hogy sötétben nem megyek egyedül sehová. Ha mégis késő este vagy éjjel érkezem, akkor inkább költök taxira, vagy nem keresgélek éjjel szállást, hanem megelégszem az elsővel, amit találok, még ha drágábbnak tűnik is.

– Indonézia a nagy kedvenced, beszéled már a nyelvet?

– Egy kicsit igen. És emiatt gyakran sokkal kedvesebben kezelnek, egy családanya Floresen – akiknél laktam – a lányaként kezelt. Kelet-Timorban is volt egy ilyen család. Ezek biztos pontok az életemben, hozzájuk bármikor visszamehetek.

– Az előbb említetted, hogy nem vagy jó a távkapcsolatokban, akkor ez azt jelenti, hogy párkapcsolatod sincs?

– Nincs.

– És hosszú évekre egyedül tervezel?

– Nem tervezek sehogy. Persze én is szeretnék párkapcsolatot, de ha mondjuk itthon maradok bejárok dolgozni, élem azt az életemet, amit nem is szívesen élnék, és a négy fal között malmozva várom a nagy Ő-t, akkor vajon jó helyre toppan-e be? Tényleg azt szeretném-e, hogy ebbe az itthoni életembe toppanjon, vagy inkább élem azt az életet, amit imádok, amiben boldog vagyok egyedül is – és ha ide toppan be, akkor nem jobb lesz-e ez mindkettőnknek? Nagyon nagy vágyam, hogy végül majd a szerelmemmel, a párommal utazzam.

– Mennyit változtatott rajtad az elmúlt két év?

– Az önbizalmamat építette, hogy Ázsiában a nyugati nőket mindenki szépnek és megközelíthetetlennek tartja. Egész életem során nem kaptam ennyi kedves bókot, mint az elmúlt két évben. És szerintem sokkal jobb lettem a döntéshelyzetekben. Hiszen az út során folyamatosan, mindig dönteni kell, és elég gyorsan képes lettem meghozni a döntéseket.

– Adsz erőt, bátorságot, és persze tanácsot másoknak, akik még nem mernek elindulni?

– Igen, előfordul. Ennek mindig nagyon örülök, mert azt gondolom, ha akár csak egy embert sikerült inspirálnom valamire, amit magától nem mert vagy nem tudott volna megtenni, akkor már bőven megérte… Amellett, hogy én nagyon jól érzem magam ezen az úton.

– Mit jelent számodra világgá menni?

– Számomra az utazást, de mindenkinek mást. Szerintem világgá lehet menni képletesen egy állásváltoztatással, vagy egy kicsit kilépve a komfortzónából. Számomra a világgá menés azt jelenti, hogy az ember megtalálja, mi ad neki örömet, boldogságot.

– Mi neked a boldogság?

– Számomra a boldogságot a szabadság jelenti. Hogy oda megyek, ahol a legjobban szeretek lenni, ahová vágyom, és felfedezhetek új dolgokat. És fontos a boldogsághoz, hogy már sokkal kevesebbet kesergek a múlton.

– Ázsiában ezt tényleg az emberektől lehet tanulni.

– Igen, ott könnyebben megy, hogy ne azzal foglalkozzam, mi lesz majd a jövő héten vagy évek múlva – mert honnan is tudhatnám? Amikor az állásinterjúknál feltették a kérdést: hogy látod magad öt év múlva?, akkor mindig szépen megfogalmaztam, hogy így vagy úgy, de ha ma kérdeznék, azt felelném: sehogy. Fogalmam sincs, de nem is akarok ennyire előrerohanni, tervezni a jövőt, mert fontosabb, hogy a jelen pillanatot megéljem. Ez adja az igazi boldogságérzést. Hogy milyen íze van az ételnek, amit éppen eszel, hogy megérezd a frangipáni illatát, hogy lásd az égen a milliónyi csillagot. Én akár órákon keresztül is tudom már bámulni a csillagokat az égen. Vagy kiállok az esőre, és érzem a cseppeket a bőrömön, és élvezem, ahelyett, hogy azon bosszankodnék, hogy már megint nincs ernyőm. Nagyon sok minden megváltozott bennem, el tudom fogadni mindazt, ami a jelen pillanat éppen ad, és ez nekem elég, hiszem, hogy ez így jó. Mielőtt utazgatni kezdtem volna, ha felteszed nekem azt a kérdést, elfogadnám-e, ha nincs holnap?, akkor nem tudtam volna tiszta szívből azt felelni, hogy igen. Mert még kértem volna egy kis időt. Most viszont minden más… Két és fél hónapja Balin motorbalesetet szenvedtem, és akkor feltettem magamnak ugyanezt a kérdést. Teljes biztonsággal, tiszta szívvel rá tudtam vágni, hogy elfogadom és rendben van, ha nincs holnap. Ez azt jelenti, hogy örülök annak, ami most van. És szerintem ez jó.