parallax background

„Kevesebb combcsizmában üvöltő rockénekesre van szükség, mint jó anyára” – Beszélgetés Pásztor Annával

parallax background
 

„Kevesebb combcsizmában üvöltő rockénekesre van szükség, mint jó anyára”

Beszélgetés Pásztor Annával

Fejős Éva interjúja

 

Pásztor Anna énekesnő, kétgyerekes anya, egy igazán szabad ember. Természetesen voltak mélypontok az életében, és keményen megharcolt a szabadságáért. A Richter a Nőkért program Női pillanatok sorozatában Annával beszélgettem.

 

– Anna, számomra régóta a szabadság szimbóluma vagy, és kétgyerekes anyukaként is az maradtál. Mi ennek a titka? Hány arcod van?

– Hú… A szabadság szimbóluma… Kaptam egy olyan puttonyt, amikor megszülettem, amiben óriási adag szabadságigény és bődületes igazságérzet van, de nehéz puttony ez. Nagyon jó dolog, és kellemes kimondani, hogy szabad vagyok, és ez az egész életemen végigkísér, de ez a „szabadság” egyben béklyó is. Például akkor, ha kényelmesebbé válnék, tehát éppen semmit nem akarok megfejteni, nem akarok lázadni, nem üvöltve valaminek az élén törni a jeget. Tudod, jó lenne néha egy picikét megnyugodni – de nem lehet. Ezt az ember egyszer megkapta és akkor ez… amikor elkényelmesednék egy picit, vagy beleolvadnék a környezetbe, akkor kapok egy „sugallatot”, esetleg rúgásnak érzem: állj fel, ez nem a te feladatod, nem ezt kell csinálnod, nem dőlhetsz hátra! Úgyhogy ez egy teher, egy béklyó is, ami az egész életen keresztül végigzavar. Természetesen nagyon örülök, hogy ezt az adományt, a szabadságért való harcot kaptam, és a halálom pillanatáig ki fogok állni a szabadság mellett, az emberek szabadsága mellett. Szinte kötelességemnek tartom, hogy ennek a szószólója, hírvivője legyek és én azért üvöltözöm ennyire hangosan koncerteken, meg bárhol, ahol hagynak. Többek közt fogyasztói rabszolgaság ellen próbálok kardoskodni.

– Magaddal is?

– Igen, néha még saját magammal is, mert sajnos én nagyon-nagyon szeretek vásárolni. Bármikor rám törhet a „bevásárlási düh”. Nekem ahhoz nem kell borzasztó sok pénz, vagyis egy 100 forintos boltba bemegyek és kijövök rengeteg felesleges baromsággal. Aztán hazaviszem és akkor már érzem, hogy baj van, hogy ezeket egyáltalán nem kellett volna hazavinnem, ugyanis nincs rájuk szükségem. Ilyenkor utálom magam. Rettenetes szembesülnöm azzal, hogy rám is hat a reklám, a média, az a nyomás, hogy folyamatosan termelni és fogyasztani kell. Ebből nagyon-nagyon nehéz kiszállni és ez a szabadságérzet és ez az igazságérzet, amit szerencsére megkaptam útravalónak, ilyenkor elkezd fojtogatni, egészen addig, amíg valami értelmes dolgot nem kezdek az életemmel.

– Azt értem, hogy rockzenészként meg társadalmi szerepvállalásaidban is szabad vagy. De hogy tudtad ezt megőrizni nőként és anyaként?

– A női részével bajok voltak. Gyerekkoromban általában fiúkkal játszottam, nagyon jófejek voltak. Jól tudtam bunyózni, megtanultam focizni. És amikor a fiú-lány különbségek egyre észrevehetőbbek lettek, akkor nem akartam belemenni ezekbe a nemek közötti játszmákba. És azt mondtam, hagyjál már békén, én nem akarok kézen fogva menni veled, tegnap még ott fociztunk, haverom vagy, maradjál már, miért nézel rám így? Miért fogod meg a fenekemet? Végül egy hatalmasat lekentem neki. Utána a barátnőim elkezdtek nagyon nőiesen öltözni, nőtt a mellük, jött a melltartó. Kérdeztem: „Te meg mit csatolsz magadra, mi az? Ki van bélelve, feltolja a cicidet… Magas sarkú, miniszoknya… normális vagy te? Hát ebben nem lehet létezni.” És utána rémesnek éreztem, hogy van ez a „húspiac”, lányként, tinédzserként eladhatóvá kell tenned magadat. Aláhúzni és markerrel kiemelni a nőiességedet. Tehát, hogy nézd milyen hosszú lábam van, nézd milyen nagy a mellem, nézd milyen szépek a szemeim. Most már megbékéltem vele, hogy ezek is ilyen fegyverek, ezt lehet használni és megkönnyítik az ember életét.

– Megtanítanád erre a lányodat?

– Hát kell. Majd megtanítom a kislányomnak ezeket a trükköket, hogyan kell tusvonalat húzni a szemed köré, meg magas sarkúban billegni, mert ezek sajnos mégiscsak hasznos hülyeségek. De én lázadtam ez ellen, tehát felvettem a bakancsomat, a nagypapám lódenkabátját, jelvényeket tűztem magamra, felborotváltam a fejemet és zöld volt a hajam. Úgyhogy ezért nemcsak hogy pasim nem volt, de haza is küldtek az iskolából. Mind a kettő rendben volt – nevet –m jól elvoltam otthon. Ez azt jelenti, hogy lázadtam a nőiség ellen, ott is a szabadságot akartam, tehát azt, hogy mindenféle kötelező kör nélkül engem valaki észrevegyen.

– Most mégis kihangsúlyozod a szemedet, magas sarkúban jöttél és egy szépen dekoltált ruhában…

– Igen, persze, egy idő után rájöttem, hogy ezzel érdekes játszadozni. Először nagyon viccesnek találtam, amikor az első push up melltartómat felvettem, a haverjaim elkezdtek a mellemhez beszélni, mondtam is, hogy hohó, húsz centivel feljebb! De utána elkezdtem kísérletezni, hogy akkor hogyan, mit lehet. A rockzenének és az egész életnek mozgatórugója a szex. A rockzenének meg pláne. Az egész színpadi lét, az éneklés az egy kitárulkozás, és itt előjön belőlem a szexus, hangsúlyozottan nő vagyok a színpadon. A színpadi csizmáim, meg az egész smink egy picit a bohócra és a kurtizánra hajaz a színpadon…. Persze ezek külsőségek, de ilyenkor mindig egy picit megnyílnak a belső lelki bugyrok is.

– Konszolidáltabb vagy a magánéletedben, mint a színpadon?

– Nyilván kevesebb combcsizmában üvöltő rockénekesre van szükség, mint jó anyára. És igen, a kérdésre visszatérve, hogy tudok-e kicsit normálisabb is lenni, kevésbé ijesztő: igen! Azért ez erőfeszítés esténként: szétfestenie magad a színpadra lépés előtt, felvenni mindenféle fura göncöket. Hogy hogy szoktam kinézni a hétköznapokban? mint egy tizenkét éves deszkás kisfiú. Nagyon szeretem a kapucnis pulcsikat, van egy cicanadrágom, amit nagyon gyorsan fel lehet venni. Általában bakancsban vagy tornacipőben vagyok. És ebben bárhol meg tudok jelenni. Úgyhogy van egy teljesen nyugodt, visszafogott énem, amit szintén nagyon szeretek.

 

eva-richter-pasztoranna

– Hogyan viselte a környezeted, amikor tinédzser korodban előtört belőled ez a nagy szabadságvágy?

– Anyám azt mondta, hogy „megmarhultam”. Az a helyzet, hogy a szüleim egy idő után maguk váltottak nagyot a korábbi életükhöz, életünkhöz képest. A hitüket próbálták megtalálni egy újkeresztény gyülekezetben. Miközben ők újraélték a tinédzserkorukat, nekünk a testvéremmel, akik tinik voltunk, nagyon nehéz volt ezt feldolgozni, mert mi akkor kezdtünk el punkok lenni, ők meg akkor kezdtek el nagyon hívők lenni. És ez két teljesen különböző út. Voltak súrlódások, és akkor kezdtem egy picikét „megmarhulni”, majd tizenhat és fél évesen dobbantottam is otthonról, mert már nem bírtam. És akkor úgy gondoltam, hogy hagyom őket nyugodtan keresni az ő útjukat, én meg máshol keresem az enyémet.

– És most honnan ez a rengeteg energia benned?

– Én mindig azt hittem, hogy lelőhetetlen, elpusztíthatatlan vagyok. Képes voltam párhuzamosan tanulni, a Gór Nagy Mária Színitanodában, a bölcsészkaron, mellette volt még két zenekarom, tehát fáradhatatlan voltam és vagyok… gondoltam én, amíg meg nem született az első kisbabánk. És akkor még ugyanígy próbáltam továbbvinni a dolgokat. Azonban olyan féléves lehetett a kisfiam, amikor egyszerűen kipurcantam. Így vége lett az erőmnek. Fejben persze nem adtam fel,toltam tovább, csak így felmondta a szervezetem szép lassan a szolgálatot. Elkezdtem fogyni, elkezdett remegni a térdem, a térdem, teljesen kimerültem…

– És mit csináltál?

– Nem vettem róla tudomást, és akkor jelentkeztek egyre erősebb tünetek, fogyott az erőm, nem tudtam enni, elkezdett menni a hasam, pánikrohamok törtek rám. Azt éreztem, hogy mindjárt szétrobbanok, és félek valamitől, ami nincs. Ott ültem, hogy na most akkor egy doki jöjjön ide és mondja meg, hogy mi bajom van. Ne adjon nekem semmilyen gyógyszert, de mondja meg, ezt az egészet hogyan lehet legyőzni. Sok okos emberrel beszéltem, mindenki mást mondott, és akkor elhatároztam, hogy egymagam megkeresem az okokat saját magamban. Jó fél évbe telt, hogy rájöttem, muszáj lazítanom, el kell engednem a gyeplőt, mert nemcsak magamra kell vigyáznom, hanem a családomra, és a zenekaromért is felelős vagyok.

– Lelassítottál?

– Elutaztunk hármasban a párommal és a fiunkkal Thaiföldre hat hétre, bebarangoltuk az országot, és nagyon sokat gondolkoztam. A természetben voltam, kikapcsoltam a telefont, olvastam, gondolkodtam, zenét hallgattam. Egyszerűen hagytam, hogy az élet feltöltsön. És megálltam a pillanatban, tehát abbahagytam azt, hogy egyfolytában előre gondolkozom, és söprögetem a múltat. Így elengedtem dolgokat.

– Például miket?

– Szeretem, ha tisztaság van körülöttem, kényszeresen be tudom állítani a polcon szín szerint a flakonokat és a bögréket – de ezeket elhagytam. És elkezdtem engedni, hogy néha kupleráj legyen körülöttem, hogy ne főzzek mindig, és ne ostorozzam magam, ha vajas kenyeret eszik a család. Vagyis rájöttem, hogy nem lehet és nem is kell mindenhol megfelelni. A humorérzékem segített, hogy képes legyek magasról tenni sok mindenre. Kezdtem hagyni, hogy a gyerek akkor feküdjön le, amikor akar. És ha egy dal nem születik meg időre, akkor nem születik meg, és kész. A legnehezebb a bűntudatot elengedni ilyenkor. De tisztán láttam már, ha nem tudok egész lenni, ha nem tudok boldog lenni, akkor a környezetem sem lesz az. Most már nem vagyok olyan precíz, sok mindent elengedtem, de boldog vagyok, és így jól működöm a családban, tudok adni. Nem egy mártír anyát látnak bennem, hanem egy boldog nőt, és ez nagyon jó nekem is, a családomnak, és szerintem a zenekarom tagjainak is. Sőt jutalmazom magam. Jó pillanatokkal, egy fél tábla csokival, vagy csak kiülök egy csésze forró kávéval a hóba, és jó érezni, hogy hideg. Vagy jó nézni, hogy gyönyörű a hold. Vagy finom illatú krémeket kenek az arcomra… Figyelem és megragadom a jó pillanatokat, és a humorérzékem segítségével elengedem azt, ami nem megy. Azt csinálom, ami megy.

– És már a család is kerek, idén megszületett a kislányotok.

– Ahogy elkezdtem jól érezni magam, és túljutni azon a pánikhangulatú, hosszú mélyponton, eldöntöttük a párommal, hogy jöhet a baba. És alighogy ezt megbeszéltük, rögtön jött Zoéka… Kicsit megijedtem, hogy mi lesz majd két gyerekkel, meg az a nem túl egyszerű kilenc hónap… Igen, féltem. De a hormonok mindent megoldottak. Szuper volt a terhességem, a szülés nem volt olyan szép élmény, de a lényeg, hogy túljutottunk rajta. Zoé békességet, egyensúlyt hozott a családunkba, pedig amikor hazamentünk a kórházból, azt hittem, most ugrunk újra fejest az ébren töltött éjszakákba. De, akár hiszed, akár nem, ő már a kórházban átaludta az éjszakákat. Nem hittem, hogy létezik ilyen, pedig igen. Benji és Zoé, teljes lett velük a család. A kislányunk nyolchetes volt, amikor már síelni jött velünk, négyezer méterre vittem magamra kötve. Vele el tudtam engedni a félelmeimet, és eszembe sem jut, ami régebben fel-felmerült bennem: jó anya vagyok-e? Ma már kevésbé kételkedem magamban, rendeződtek bennem a dolgok.